RoF #7

1x7

 Eltelt egy nap és lassan már egy hét is, jómagam még próbáltam Dávidot elérni, de nem ment. Gondoltam, Szasza hamarabb kapcsolatba tud vele kerülni, de csalódtam. Dave eltűnt. Nem vette fel a telefonját, nem volt otthon szinte semmilyen időpontban, gondoltuk elutazott, de egyik haverjának se mondta, hogy elmenne otthonról. Végül feladtam és úgy döntöttem, akkor megtartom a gyűrűt, hátha később el tudjuk érni őt.
 Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Kicseréltük a zárakat, én pedig vettem egy illő láncot a gyűrűhöz. Egészen a szívemhez nőtt, minden nap a nyakamban volt, szinte sose vettem le.
 Nagyon hosszú esős időszak után voltunk, az ősz ténylegesen beköszöntött szeptember végére. Sárga esernyőmmel kezemben próbáltam beszerezni az egyik bevásárlóközpontban a szükséges dolgokat, amiket listára írtunk. Kosaramban nagyrészt már minden meg volt, már csak valami édességre fájt a fogam, úgyhogy nekilódultam az embertömegnek magam után húzva a kék kosarat. Sosem szerettem a sokaságot, de imádtam kihasználni kis termetem. Az évek alatt a koncertek és az ilyen bevásárlások alkalmával megtanultam a tömegben közlekedni, utat törni alacsony alkatommal. Persze némelyikük megszólja, ha épp két másodpercen múlt az, hogy elcsapom vagy se, de általában nem érdekeltek ezek a felszisszenések.
 Odaértem az édességes polcokhoz. Csoki válogatás közben vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy nagydarab fickó volt mellettem pár lépésre sáros, elnyűtt, bakancsban. Egy pillanatra néztem fel rá, de csak második lopott pillantásra ismertem fel Dávidot. Sűrű, sötét, csapzott haját most is hátra fogta, néhány nedves szál a homlokára tapadt. Kemény tekintettel figyelte az étcsokoládés felhozatalt, nem tűnt túl határozottnak.
 Hirtelen ideges lettem. Lehet, fel sem ismert volna, hiszen már régen volt a szülinapja. A gyűrűt is meg akartam már tartani. Mégis a lelkiismeretem nem hagyott nyugton. Megrezzentem, mikor a nagy, erős kéz kinyúlt az egyik jó fajta csokoládéért.
 - Ö! Izé! –szólítottam meg egy majom kulturáltsági szintjén. A fiú nem figyelt fel rám, csak mikor határozottnak tűnő lépésekkel megálltam előtte. –Szia, Dávid! –köszöntem.
- Szia… Ismerjük egymást? –nézett végig rajtam gyanakvón. Valószínűleg furán nézhettem ki a párától begöndörödött kósza hajtincseimmel.
- Hát… annyira nem, de a szülinapodon találkoztunk. –hebegtem zavartan. Éreztem, hogy ég a fejem. Utálok idegenekkel beszélni, pláne ha azok egy fejjel magasabbak nálam.
- Tényleg? –lepődött meg.
- Szasza mutatott be neked. –szorongattam idegesen az esernyőm markolatát. Csendben maradt, higgadtan nézett le rám szürke szemeivel.
- Aha. Nem emlékszek, ne haragudj! –nézett félre, mintha még egy csoki vételén gondolkodna.
- A nevem Robin. –mutatkoztam be neki.
- Robi?
- Robin. –mosolyodtam el megsemmisülten. –Ugyanezt kérdezted akkor is. –motyogtam az orrom alatt. Ő meglepődve nézett, majd, mint aki felvilágosult, csettintett az ujjával, és rám mutatott.
- Te vagy a Negrós lány! –én kicsit meglepődtem új becenevem hallatán, de legalább emlékezett rám.
- Igen az. –mosolyogtam a sálamba kapaszkodva másik kezemmel.
- Köszönöm szépen amúgy, reggel nem igazán tudtam, miért van a zsebemben, de pár barátom elmondta, hogy egy lánytól kaptam. –piszkálta meg sötét szakállát.
 Akkor láttam meg a gyűrűjét bal kezének középső ujján. Ezüstszínű volt, de szinte ugyanolyan mintával volt kidíszítve, mint az, amit én találtam. A kő viszont kék volt, talán zafír.
- Szép gyűrű. –jegyeztem meg, bár így utána gondolva, ez elég illetlen volt. Dávid is meglepődött, mikor megjegyeztem. –Megkérdezhetem, hogy hol vetted? –kérdeztem a legártatlanabb arcomat felvéve.
- Ó, ez amolyan… örökség. –nézett le a gyűrűre. –Miért?
- Hát, csak mintha láttam volna már ilyet. –csavargattam a sálamat idegesen.
- Tényleg? Képzeld a párja elveszett. –mondta csalódottan. –Hol láttad?
- Az egyik tölgyfánál a kertedben. –mondtam. –De úgy döntöttem ott hagyom, hátha valaki keresné. –nézegettem a csokikat. Választottam egy meggyeset, azt forgattam a kezemben.
- Értem. –jött egy rövid válasz némi csend után. - Van kedved találkozni valamikor? –kérdezte kis gondolkodási idő után. Megdöbbentett a kérdés, belenéztem szürke szemébe. A viharból nem láttam ki, mire is menne ki a játék. –Mesélnék a gyűrűről. –értetlenül néztem rá. –Meg arról a gyűrűről is, ami a nyakadban lóg a kabátod alatt már lassan több, mint egy hete. –mosolyodott el ravaszul.
 Kiesett a csoki a kezemből, úgy lefagytam. Néztem rá, hátha csak viccel, de nem. Komolyan nézett a szemembe.
- Honnan...? –kezdtem a kérdésbe elhalóan.
- Figyeltelek már egy ideje. –élvezte diadalmát. Láttam, ahogyan a lelke összedörzsöli a két markát, majd gonoszan felkuncog annak örömére, hogy most jól megszorongat engem. Nyeltem egyet.
- Mikor?
- Mondjuk most? –vette fel a csokit, majd belökte a kosaramba. –Igyunk egy kávét! –vette táskáját vállára, majd elsétált mellettem.
 Nekem földbegyökerezett a lábam és csak néztem magam elé. Akkor leesett. A bakancsa túlságosan ismerős volt, hiszen azt láttam a fürdőben, mikor betörtek hozzánk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések